Szerencsére azt csinálhatom, amit szeretek, és amivel örömöt okozok másoknak…csak ne lenne ilyen rövid egy nap…gyönyörű ikerlányaimmal töltöm a nappalokat, így csak ebbéli teendőimet követően tudok gép mellé ülni, így nagyon kevés idő jut az utómunkára, ami alapvetően igen időigényes, ennek megfelelően folyamatosan több hetes, hónapos csúszásban vagyok, a fotózás időpontja és a képek átadása között számomra rövidnek, a várakozó fél számára hosszúnak tűnő időszak telik el…:)

Az elmúlt napok igen sűrűek voltak, sok jó helyen jártam, voltam a dunaújvárosi Slam Poetry bajnokságon, aminek képei soron kívül kerültek és kerülnek feldolgozásra, jelenleg emiatt nem alszom :), aztán megtörtént velem az a csoda, hogy Évi nem régen született, szépséges iker kisfiait fotózhattam, majd’ öt órát tölthettem, illetve tölthettünk velük (Anyukámat is elvittem babaringató segédnek), minden percét élveztem, aztán ma jegyes fotókat készítettünk…elborít a képek árja…a blogra se jut időm, viszont úgy gondoltam, hogy mielőtt megmutatom a két kis csodát, Bencét és Mátét, megírom Évi pocakfotóinak bejegyzését…

Évit a virágboltos Gabimon keresztül ismertem meg, ő szólt, hogy nem sokára ikerbabák születnek, és a mamájuk szívesen állna a kamerám elé…egyeztettünk írásban, aztán szóban és kértem, hogy az újszülött fotózás előtt, ha lehet, csináljunk egy kismama sorozatot, már csak azért is, hogy ne teljesen idegenként csöppenjek az életük egy igen érzékeny és intim szakaszába, a gyermekágyas napokba, amikor még minden olyan össze-vissza, kesze-kusza. Az utolsó hónapokat a kórház nyugalmában töltötték hármasban, így az onnan való eltávozás idejét használtuk ki, és találkoztunk egy szép vasárnapon. Velünk tartott Évi kórházi szobatársa is, Angéla, aki szintén ikerbabákat várt. A fotózás előtt pár nappal úgy ébredtem, hogy egy képre szeretném komponálni a két ikerbabás kismamát, s erre mit hoz az élet, Évi azzal hívott fel aznap, hogy lehetne-e pár közös kép Angélával…

Évi egy tündér, minden kérésemet mosolyogva teljesítette, még hanyatt is feküdt a kedvemért, ami tényleg nehéz ilyen csomaggal a pocakban, nekem sem ment annak idején…most is a fülemben csengnek Évi szavai: “ahogy a hasamra nézek, mindig mosolyognom kell…” Én meg Évi képeit nézve mosolygok, jó volt együtt lenni vele…

Sok szeretettel: Szmocska

Hamarosan következik a folytatás az ikerfiúkkal…