Napi ciki (Ti is jártatok már úgy, hogy se kép, se hang…?)

Helyszín és idő: tegnap esti bevásárlás, egyedül a két nyulacskámmal (3 éves ikerlányok), akik mostanában szelíd bárányból átváltottak egy kicsit vadabb stílusra a bolti viselkedést illetően, szóval folyamatosan próbáltam őket kordában tartani, hogy ne tegyenek semmit se tönkre, és maguknak vagy egymásnak se okozzanak sérülést, ezt színesítette, hogy kb. öt perccel az üzletbe való belépést követően (mondhatnám, hogy szokás szerint) először csak az egyik, aztán már  mindketten azt szajkózták, hogy pisilni kell, pisilni kell, máskor, ha Tamás is ott van, vagy ő, vagy én kimegyünk vele/velük…most mondtam, hogy egy kicsit tartsátok, mindjárt végzünk, ezen a nehezített pályán igyekeztem kitalálni, hogy mit is vásároljak.

Folyamatos zúgásban voltunk, légyszi ne nyúlj hozzá, tedd vissza, nem, az nem kell, gyere már, ne mássz fel a kosárra, mert az előbb is majdnem rád esett, tartsd még egy kicsit, ne pisilj be, nem tudom, hogy mi az, gyertek már, álljatok be a sorba, ne szekáld a másikat…stb., ez némileg felborzolta az idegeimet, így enyhén felfokozott idegállapotban értünk a pénztárhoz, ahol még bekéredzkedett elénk egy “én csak kenyeret és sört veszek, hadd menjek előre” fickó (biztos már nagyon szomjazott a szeszre, egyébként végül mögöttünk ismét sorba állt egy 2 decis töménnyel, amit előtte elfelejtett).

A pénztárosnő lehúzta minden holmi vonalkódját, s ekkor jött a fordulat: fizettem volna, ha eszembe jutott volna a bankkártyám PIN kódja, már ahogy elkezdtem beütni, éreztem, hogy ez most nem fog menni, ennek megfelelően el is rontottam, ott álltam a “hátralevő lehetőségek száma: 2” felirattal és két, folyamatosan hozzám csicsergő, egyre nyűgösebb gyerekkel, akik csak azt hajtogatták, hogy pisilni kell, pisilni kell (közben persze nekem is nagyon kellett volna!), a pénztáros és a mögöttem állók szúrós tekintetének tüzében, hiába mondtam a kasszásnak, hogy higgye el, ez most nem fog menni, leblokkoltam, nem fog eszembe jutni, közben mögöttem a sorban, 2-3 szinte kizárólag alkohol tartalmú itallal telepakolt kosarú munkás ruhás fickó viccelődött rajtam, innen is üdvözlöm őket, remélem feldobtam az estéjüket, mert utána még a parkolóban is én voltam a téma…Tamás sehol, pedig már ott kellett volna lennie, kérdeztem, hogy nem lehetne-e kiütni, és mindjárt itt a férjem, aki kifizeti, a nő hajthatatlan volt: “nem, nem lehet, nem tudok mit csinálni, nincs magánál készpénz?” Magamban: nem, nem vagyok hülye, ha lenne, akkor azzal fizetnék, hangosan csak annyit, hogy nincs.
Elővettem a telefont, hogy hívjam Tamást, hogy mikor ér ide, de ebben a pillanatban, “szuper híró”-ként belépett az ajtón, hihetetlen nyugalmat árasztva fizetett, eközben ért oda egy másik bolti alkalmazott, akit a pénztáros előzőleg azért hívott, hogy nullás blokkot csináljon, ez azonban időközben okafogyottá vált, amit a kasszásom hangosan, minden, boltban levő által jól hallhatóan konstatált: már nem kell segítség, a hölgynek ugyan nem jutott eszébe a PIN kódja, de már itt a férje, aki kifizeti. 🙂 Hátha volt még valaki a boltban, aki eddig nem rajtam élcelődött…
A parkolóban próbáltam Tamást a rajtam mulató munkásokra uszítani, hogy ne hagyja már, ez nem járja, no, de mégis álljon meg a menet…de hiába, az autóba beülve, nem bírta tovább és ő is hangos nevetésben tört ki…

Azóta sem jut eszembe a PIN kód (pedig évek óta napi rendszerességgel használom!). 😀