Nem születtem fotográfusnak… idő kellett hozzá, hogy megismerjem önmagam, és megtudjam, hogy mi tesz boldoggá. Ma már nagyon boldog vagyok… de hosszú és rögös út vezetett idáig… a jogi egyetem elvégzése után éveken át dolgoztam az eredeti szakmámban, aztán megszülettek a gyermekeim, és örökre megváltozott az életem. Szép lassan minden a helyére került és minden átértékelődött.
Boldog vagyok, mert nap, mint nap önmagam lehetek, az élet minden fontos területén rám talált a szerelem. Nagyon jó ember a férjem, aki szelet ad a szárnyaim alá, s védőháló, ha zuhanok… és a hab a tortán: a fotózás… mindig is olyan munkára vágytam, ami hivatás (és hitvallás), ami örömforrás, amit ugyanolyan érzelmekkel, szenvedéllyel végezhetek, ahogy élem az életem.
Örömforrás: mindenkiben (és mindenben) meglelni a szépet, a lényeget, lenyomatot adni egy-egy “itt és most” pillanatról, visszatükrözni a mindenekben ott rejlő csodát, érzelmeket, szerelmet, szeretetet, szenvedélyt, emberséget, tisztaságot, egy szóval összefoglalva mindazt, aminek közös eredője: a lélek.
Mindig mindenben a tökéletesre törekszem, s közben újra és újra rá kell jönnöm, hogy semmi sem az, de “útközben” nagy örömet okoz egy-egy majdnem tökéletes pillanat.
Az alkotás minden porcikámat átjáró öröme hajt és az a hit, hogy a képeimmel sikerül mások számára valami nagyon jót és maradandót adnom.
Személyes meggyőződésem, hogy a jó képeknek lelke van… az általam fotózott emberek lelke találkozik az enyémmel, és ebből születik valami új, valami izgalmas, valami nagyon egyedi, egyszeri és megismételhetetlen.
